Ferenczi munkássága évtizedekig nem épült vissza a pszichoanalízis főáramába, amiben változást a nyolcvanas években kibontakozó Ferenczi-reneszánsz jelentett. Mára legfontosabb elméleti megközelítései és klinikai tapasztalatai lassan integrálódtak a pszichoanalízis tudástárába. Az újra felfedezett és az addig kiadatlan tanulmányok megjelentetésével Ferenczi hatása világosan kimutatható többek között a pszichoanalitikus mozgalom szervezeti kereteinek, oktatási fórumainak és információs rendszerének megteremtésében – IPA létrehozása (1910), az első pszichoanalitikus tanszék felállítása az orvosképzésben (1919), az International Journal of Psyhoanalysis elindítása (1920) – a pszichoterápiás kapcsolat és folyamat minőségének megváltoztatásában a viszontáttételi jelenségek megkerülhetetlen dinamikájának felhasználásával (1919-től), és az új trauma elmélet területén. Ez utóbbihoz köthető a traumatizáció mint folyamat szemlélete: az áldozat és agresszor tárgykapcsolati relációja és mindkettőjük interpeszonális és intrapszichés folyamatainak komplexitása, továbbá egy új énvédő mechanizmus felismerése: az azonosulás az agresszorral (Ferenczi 1932, Stockholm szindróma 1973). Ferenczi elsőként hívta fel a figyelmet a poszt-traumatikus helyzetben a segítő személyek jelenlétének, vagy hiányának hangsúlyozásával a trauma rövid, illetve hosszútávú hatásaira.

Kulcsszavak: IPA – a reflektáló analitikus – viszontáttétel – trauma – azonosulás az agresszorral