Különböző pszichoanalitikus kezelési módszerek

Különböző pszichoanalitikus kezelési módszerek
4. Különböző pszichoanalitikus kezelési módszerek (felnőtt, gyerek, csoport, stb)
• A pszichoanalízis alkalmazási formái különfélék. A klasszikus pszichoanalitikus kezelést (ld. fent) úgy alkották meg, hogy az a legjobban egy felnőtt, az élet és munka követelményeihez viszonylag jól alkalmazkodó neurotikus beteg lehetőségeihez illeszkedjen. Mindeközben nagy gyakoriságú pszichoanalitikus kezelést alkalmaznak a pszichopatológia szélesebb körében is (szélesedő hatókör) pl. súlyos nárcisztikus és borderline személyiségzavarban.
• A felnőttekkel végzett pszichoanalitikus vagy pszichodinamikus pszichoterápia általában alacsonyabb gyakoriságú (heti egy vagy két alkalom) és szemtől-szemben, ülő helyzetben zajlik. Céljai gyakran egy adott problémakörre (pl. kapcsolati vagy munkahelyi nehézségek), depresszióra vagy szorongásra fókuszálnak. Bár a pszichoanalízishez hasonlóan megjelenik az áttétel és viszontáttétel, ezek legtöbbször a háttérben és értelmezetlenül maradnak, teret biztosítva a páciens életproblémáinak egyenesebb megszólítására és megoldására. Néha a pszichoanalitikus pszichoterápia mindkét résztvevője a kezelés későbbi pontján a munka mélyítése mellett döntenek, és magasabb gyakoriságú pszichoanalízisbe kezdenek.
• A gyermekek (a csecsemőkortól) és serdülők olyan tartós problémákkal küzdhetnek (depresszió, szorongás, álmatlanság, extrém agresszió és kegyetlenség, kényszeres gondolkodás és viselkedés, tanulási nehézségek, evési zavarok, stb), melyek veszélyeztetik lelki fejlődésüket és aggódást keltenek szüleikben, tanáraikban és barátaikban. Számukra olyan módosított, életkor-specifikus módszereket fejlesztették ki (játékfigurákkal való, vagy egyéb játék, festés, stb.) amelyek lehetővé teszik a gyermek vagy serdülő számára, hogy kifejezze, ami bántja. A gyerekanalitikusok jártasak abban, hogy felfedezzék a páciens kommunikációjában a tudattalan részt, és megfelelően reagáljanak arra, így segítve hozzá a gyermeket a felszíni tünetek mögött húzódó érzelmi konfliktusok és problémák megoldásához és a további mentális fejlődéshez.
• A pszichoanalitikus pszichodrámát (főként az USA-ban és Franciaországban) az olyan súlyos gátlásokkal küzdő betegek számára fejlesztették ki, akiknek ahhoz, hogy strukturálni tudják belső világukat, támogatásra van szükségük nehézségeik leképezéséhez, kifejezéséhez és megdolgozásához. Az elrendezésben szerepel egy játékmester vagy rendező, aki segít a páciensnek egy jelenetet (pl. egy emlékből, egy érzésből vagy egy konkrét szituációból) felvetni, megalkotni, abban részt venni, ami aztán a terápiás munka alapját képezi. A páciens több koterapeutával vagy játékossal játszik, akik felveszik a páciens által rájuk osztott szerepeket. A koterapeuták feladata, hogy ezeket a szerepeket empatikusan a páciens vagy fontos tárgyai különböző részeinek (egy konfliktus különböző oldalaiként) kezeljék, és lefordítsák ezeknek a szerepeknek a látszólagos jelentését a mögöttük álló tudattalan (többnyire védekező, elhárító) folyamatokra. A játék vezetője bármely ponton megszakíthatja vagy értelmezheti a játékot. A játék nehéz témákat tesz megragadhatóvá a páciens számára, és segíti az integrációt és internalizációt. A cél, hogy fejlődjön a páciens rálátása saját belső életére (gondolatokra, érzésekre, fantáziákra, álmokra és konfliktusokra), nőjön aktivitása, így tágítva a lelki (köztes) teret (belső színházat), melynek minden összetevője megvizsgálható és megérthető.
• A pszichoanalitikus pár-és családterápia a pszichoanalízis meglátásait alkalmazza a visszatérő konfliktusokba rekedt pároknál és családoknál található dinamikákra. A pszichoanalitikus segít értelmezni és elemezni az összeférhetetlen álláspontokat, áttételeket, kölcsönös projekciókat, továbbá a tudattalan fantáziák visszatérő megcselekvéseit, különös tekintettel a házasság és családi élet lehetséges jelentéseinek hátterében álló tudattalan fantáziákra. Ez csökkenti a feszültséget, és új, szabadabb döntések előtt nyitja meg az utat.
• A pszichoanalitikus csoportok (általában 6-9 fővel) azt az egyetemes tendenciát hasznosítják, hogy a strukturálatlan, konkrét feladattal nem rendelkező kisebb-nagyobb csoportok a pszichés működés alacsonyabb szintjére történő regresszió jeleit mutatják, pl. függőség és önalávetés egy idealizált vagy frusztráló csoportvezetőnek, agresszív támadási-menekülési reakciók, párképzés és alcsoportokra bomlás, valamint az ezekkel a folyamatokkal szembeni ellenállás. Míg néhány csoport az egyénnek az itt-és-most csoportdinamikában való részvételére és az azzal való interakcióra helyezi a hangsúlyt, addig mások a csoport egészének folyamatait és azt a sajátos kultúrát szólítják meg, ami a szabad beszélgetésből körvonalazódik (a szabad asszociáció megfelelőjeként). A pszichoanalitikus csoportmunka különféle célokat szolgálhat: vannak pszichoterápiás csoportok, egyéni fejlődést támogató csoportok, klinikai megbeszélések gyógyító foglalkozásúaknak (Bálint csoport, Tavistock-konferencia), valamint nagyobb szervezetek önreflexiót és problémamegoldást segítő csoportjai.