A pszichoanalitikus elméletről, szemléletről

 
5. Freud fő felfedezései és újításai
Freud hisztériás betegekkel dolgozva megértette, hogy a szenvedést okozó tünetek egyszerre rejtett és látható jelentéseket is megtestesítenek. Idővel felismerte, hogy minden neurotikus tünet valamilyen elfojtott és emiatt tudattalan lelki üzenetet hordoz. Ez alapján fejlesztette ki a „beszélő kúrát”, amely forradalmasította az orvos-terapeuta interakciót. Freud hetente hatszor találkozott betegeivel, meghallgatta őket, és reagált arra, amit azok a díványon fekve mondtak neki.
Arra bátorította betegeit, hogy mondjanak ki bármit, ami az eszükbe jut, és ezeknek az asszociációknak a segítségével eljutott azokhoz az elfojtott gyermekkori emlékekhez, vágyakhoz és fantáziákhoz, amelyek a tudattalan konfliktust eredményezték. Amint ezek a konfliktusok tudatosultak, analizálhatóvá is váltak, és a tünetek megoldódtak. Ez az eljárás nemcsak eredményes kezelési módszerré, hanem az emberi lélek tanulmányozásának hatékony eszközévé is vált, és egyre részletesebben kidolgozott pszichoanalitikus elméletet eredményezett az emberi elme működéséről. Napjainkra pedig kialakult egy új tudományág, a neuro-pszichoanalízis, amely együttes és összehasonlító kutatásokat tesz lehetővé.
Freudot korai felfedezései korszakalkotó fogalmakhoz vezették:
• A tudattalan: a lelki élet túlterjed azon, aminek tudatában vagyunk, és azon is, ami a tudatelőttesben van, abban az értelemben, amit akarattal képesek vagyunk tudatosítani. Az elme legnagyobb része tudattalan, és ez a rész kizárólag pszichoanalízissel érhető el.
• A kora gyerekkori élmények a fantázia és realitás elegyei; szenvedélyes vágyak, megmunkálatlan impulzusok és infantilis szorongások jellemzik. Például: az éhség vágyat indít arra, hogy elnyeljünk mindent, valamint ezzel egyidejűleg félelmet attól, hogy mások nyeljenek el; a függetlenség és irányítás iránti vágy összekapcsolódik a manipulációtól és elhagyatástól való félelemmel; a fontos gondozóról való leválás kiszolgáltatottsághoz, tehetetlenséghez és magányhoz vezethet; az egyik szülő iránti szeretettel kockáztathatjuk a másik szülő szeretetének elvesztését. A korai vágyak és félelmek tehát olyan konfliktusokhoz vezetnek, amelyek ha megoldatlanok maradnak, elfojtódnak és tudattalanná válnak.
• Pszichoszexuális fejlődés: Freud felismerte, hogy a testi funkcióknak az erogén zónák köré csoportosuló (száj, végbél, nemi szervek) folyamatos fejlődése együtt jár a gondozó személlyel való kapcsolatban átélt örömökkel és félelmekkel, és ezek strukturálják a gyermeki elme fejlődését.
• Az Ödipusz komplexus minden neurózis mag-komplexusa. A négy-hat éves gyermekben tudatosul szülei kapcsolatának szexuális természete, amiből ő kirekesztett. Féltékenység és versengés érzései támadnak benne, melyeket fel kell dolgoznia, csakúgy, mint az olyan a kérdéseket, hogy ki férfi és ki nő, ki szerethet kit, ki kivel házasodhat, hogyan lesznek és születnek a kisbabák, és mit tehet és mit nem egy gyerek a felnőtthöz képest. Ezeknek a fogas kérdéseknek a megoldása fogja formálni a felnőtt elméjét és felettes-énjét (ld. alább Az én, a tudattalan és a felettes-én).
• Az elfojtás az az erő, amely a tudattalanban tartja a megoldatlan gyermekkori konfliktusokhoz kapcsolódó fantáziákat.
• Az álmok vágyteljesítőek. Legtöbbször infantilis szexuális vágyak kielégülését fejezik ki. Mivel álcázva jelennek meg (abszurd, különös vagy értelmetlen jelenetekként), tudattalan jelentésük feltárásához analízisre van szükség. Freud az álomfejtést a tudattalanhoz vezető királyi útnak nevezte.
• Az áttétel az emberi elme mindenütt jelenlevő tendenciája arra, hogy az új helyzeteket a korábbi élmények sémái alapján szemlélje és azonosítsa. A pszichoanalízisben áttétel akkor jön létre, amikor a páciens a szülő figurához hasonlónak látja az analitikust; és a hozzá fűződő kapcsolatában , az eredeti szülő-gyermek kapcsolathoz hasonló módon, újraélheti fő infantilis konfliktusait és traumáit
• A szabad asszociáció a gondolatok, érzések és fantáziák felbukkanását jelenti, olyan helyzetben, amikor ezt nem akadályozza félelem, bűntudat vagy szégyen (ld. alább: Az alapvető pszichoanalitikus módszer és elrendezés).
• Az én, a tudattalan és a felettes-én:
- Az én a tudatosság fő székhelye, az elme képviselője, amely létrehozza az elfojtást, valamint integrálja és összeegyezteti a különböző impulzusokat mielőtt azok cselekvésbe fordulnának.
- A tudattalan az elme nem tudatos része, a korai élet elfojtott és megismerhetetlen emléknyomainak helye.
- A felettes-én az elme útmutatója és lelkiismerete, a betartandó tiltások és követendő ideálok őrzője.
6. Főbb felfedezések és hozzájárulások a pszichoanalízis elméletéhez Freud után: a modern pszichoanalízis különböző iskolái és irányzatai
• Klasszikus és modern freudiánusok. Sigmund Freud (1856-1939) néhány alapvető elméleti feltevésre építette elmemodelljét: A lelki életet két ősi ösztön energiája hajtja (első ösztönelméletében a szexuális és önfenntartó ösztön, míg a második ösztönelméletben az élet- és a halálösztön, vagy a szexualitás és az agresszió). Az ösztönök képviselik a test szükségleteit az elme felé, és úgy válnak felfedezhetővé, hogy vágyakat és szükségleteket keltenek, amelyek a kielégülés szempontjából jellegzetes tárgyat keresnek. Ezeknek az interakcióknak az emléknyomai (a fontos tárgyak és kapcsolatok reprezentációival együtt) szervezik az egész elmét, egyre gazdagabb komplex formációkat létrehozva, melyek végső soron három részre oszthatók. Első topografikus modelljében Freud ezeket a rendszereket tudattalannak, tudatelőttesnek és tudatosnak hívta, míg második strukturális modelljében beszélt az énről, a tudattalanról és a felettes-énről. Az elme rendszerei a (homeosztatikus) örömelv szerint szabályozzák az ösztönök energiáit. A metapszichológia az elmének az a teóriája, amely a pszichés funkciókat azok dinamikai (ösztönök), ökonómiai (energiák) és topikus (strukturális) aspektusai alapján tárgyalja.
• Ferenczi Sándor (1873-1933) és a pszichoanalízis budapesti iskolája hangsúlyozta, hogy fontos figyelembe venni a valós gyermekkori traumatizáció, valamint az ún. „nyelvzavar” hatását (amikor a gyermek gyengéd kötődése és a felnőtt szexuális igényei összetévesztődnek), továbbá a korai anya-gyerek kapcsolat jellegzetességeit, mert mindezek meghatározzák a pszichés fejlődést és a későbbi pszichopatológiát. Ferenczi ráirányította a figyelmet a páciens és az analitikus közti kölcsönös, interszubjektív folyamatokra, és arra, hogy mennyire fontos az analitikus kapcsolatban az analitikus őszintesége és önmagán végzett belső munkája (önanalízis). Műveit napjainkban újraértékelték, és a francia és a kapcsolati iskola új fókuszává vált (ld. Francia pszichoanalízis és Kapcsolati pszichoanalízis alább).
• Ego-pszichológia. Anna Freud (1895-1982), Heinz Hartmann (1884-1970) és mások figyelmüket azén tudatos és tudattalan működése, tudattalan védekezései, elhárításai és a pszichés folyamatokra gyakorolt gátló hatásai felé fordították. Hartmann feltételezése szerint az énnek létezik konfliktusmentes területe, amely olyan főbb, életfontosságú feladatokat lát el, mint a tudatosság, motoros kontroll, logikus gondolkodás, beszéd, észlelés és valóságtesztelés, mely funkciók másodlagosan vonhatóak be a neurotikus konfliktusba. A páciens elhárításainak módszeres elemzésével a pszichoanalízis az énerősítést tűzi ki célul, a nagyobb impulzuskontroll, jobb konfliktusmegoldás, a frusztráció és a fájdalmas érzések jobb elviselése érdekében. Hartmann a freudi négy metapszichológiai szempontot kiegészítette a genetikus és alkalmazkodási aspektusokkal.
•  Klasszikus és modern kleiniánusok. Melanie Klein (1882-1960) olyan elméletet alkotott, amelyben a korai csecsemőkor a tárgykapcsolatokban átélt primitív impulzusokkal indul. A befelé irányított halálösztön (ld. alább) üldöztetéses szorongást és a megsemmisüléstől való félelmet előhívó, támadó erőként jelenik meg, amely az énen kívülre kerül (projektálódik) és a frusztráló tárggyal (rossz anyamell) szembeni destruktív impulzusokhoz vezet, melyet a megtorlástól való félelem követ. Ezzel ellentétben a kielégítő tárgy (jó anyamell) idealizálttá válik, és védekezésképpen lehasítódik a rossz tárgyról. Az első fázist paranoid-skizoid pozíciónak, „PS”, hívjuk, melyet hasítás, tagadás, mindenhatóság valamint projekció és introjekció jellemez. Az Én növekvő integrációs képessége depresszív szorongásokhoz vezet amiatt, hogy a destruktív impulzusok kárt tehettek a jó tárgyban/mellben, és ez előhívja a jóvátétel iránti vágyat. A második fázis a depresszív pozíció, „D”. A modern kleiniánusok szerint ezek a pozíciók nem korlátozódnak a csecsemőkorra, hanem állandó dinamizmusban, váltakozásban vannak az elmében, PS↔D.
• A kleini iskola bioni ága. Winfried Bion (1897-1979) Freudot és Kleint véve kiindulási alapnak, de el is távolodva tőlük, új nyelvet fejlesztett ki gondolkodás-elméletéhez. Bevezette azt az elképzelést, hogy a csecsemő első élménye a nyers érzékszervi benyomások és érzések, az ún. béta-elemek támadása, melyek nem hordoznak jelentést és meg kell tőlük szabadulni. Alapvető, hogy a gondozó tárgy (a tartalmazó) befogadja ezeket a béta-elemeket (tartalmakat), megeméssze és átalakítsa alfa-elemekké, majd visszatáplálja azokat a csecsemőnek. A csecsemő elméje introjektálja ezeket az elemeket az átalakító alfa-funkcióval együtt, így kiépíti a saját alfa-funkcióját. Ez teszi képessé a gondolatok szimbolizációjára, emlékezetben tartására, megálmodására és elgondolására, valamint létrehozza az idő és tér fogalmát, és lehetővé teszi a tudatos és tudattalan megkülönböztetését. A lelki zavarok ennek a gondolkodási berendezésnek az alapvető működési zavaraihoz köthetőek.
• A tárgykapcsolat-elmélet winnicotti ága. Donald Winnicott (1896-1971) azt fogalmazta meg, hogy hogyan teszi képessé az elég-jó anya által biztosított megtartó (holding) környezet a csecsemő elméjét arra, hogy reprezentációkat hozzon létre önmagáról és a másikról. Az anya és csecsemő közti átmeneti térben a gyermek felfedezi és megalkotja az – ő szóhasználatával – átmeneti tárgyat (megnyugtató takarót), amely egyszerre az anya és nem az anya. Ez a szubjektív belső valóság és objektív külső valóság közti átmeneti vagy potenciális tér az, ami belső térként hozzáférhető marad az élettapasztalatok, új ötletek, elképzelések, fantázia, a művészet és a kultúra megannyi aspektusa számára. Ha az anya képes empatikusan válaszolni a csecsemő spontán gesztusaira, a baba képes lesz reprezentációt felépíteni játékra és kreativitásra képes valós énjéről. Míg ha az anya folyamatosan saját szükségletei mentén félreértelmezi a csecsemő gesztusait, a gyermek valós énje rejtve marad a túlélés érdekében felvett hamis szelf pajzsa mögött, ami később ahhoz az érzéshez vezethet, hogy az egyén úgy érzi, nem képes valódi lenni.
• A francia pszichoanalízis Jacques Lacannal (1901-81) és elgondolásaival (a nyelv jelentősége, a phallos, a vágy és a másik, az imagináriussal kapcsolatos fogalmak, a szimbolikus és az [elérhetetlen] valóságos) folytatott vitában és annak értelmezésével fejlődött. A Freudhoz való visszatérést szorgalmazta, amely komoly vitához és Freud alapfogalmainak további kidolgozásához vezetett, és véglegesen megszilárdította a freudi metapszichológia alapvető szerepét az emberi lélek megértésében. Ez különösen gyümölcsöző volt a csábításelmélet új felfogásának fejlődése számára, amely a hangsúlyt az élet- vagy halálösztönre, a nárcizmus elméletére és annak különböző aspektusaira helyezte. Az ösztöntan fontosságának felismerése növekvő hangsúlyt hozott a szexualitás, szubjektivitás, a vágy nyelve és az Ödipusz komplexum strukturális szerepe számára, különös tekintettel a harmadik pozíciójára valamint a harmadikságra (kívülállás, thirdness). Ez vezetett a harmadlagos folyamatok fogalmához, amelyben a tudattalan (elsődleges) és tudatos (másodlagos) folyamatok együtt léteznek és kreatívan keverednek.
• A szelf pszichológiát Heinz Kohut (1913-81) alapította az USA-ban. Ő az egyén szelf-érzetére helyezte a hangsúlyt, különös tekintettel a nárcizmus fejlődésére és szabályozására. Hangsúlyozta a gondozó szülő (és később az analitikus) elengedhetetlenül fontos szerepét abban, hogy a gyermek állapotait empatikusan tükrözze és az idealizáló alterego/ikeráttételt lehetővé tegye, ezzel a gyermeket (későbbi beteget) szelftárgyként támogassa, amíg az ennek szabályozó funkcióit képes lesz internalizálni. Az évek során Kohut végül elutasította Freud ösztöntanát, valamint az én, a tudattalan és a felettes-én alkotta strukturális modellt, és ezek helyett három részből álló szelf-modellt javasolt.
• A Steven Mitchell (1946-2000) által az USA-ban alapított kapcsolati pszichoanalízis elutasítja Freud biológiai alapú ösztöntanát, és helyette kapcsolati konfliktus-elméletet fogalmaz meg, amely a jelentős másokkal való valóságos, internalizált és képzeletbeli interakciókat ötvözi. A személyiség alapját és összetevőit olyan struktúrák alkotják, melyek az elsődleges gondozókkal kapcsolatos tanult interakciókat és várakozásokat tükrözik. Mivel az egyén elsődleges motivációja, hogy kapcsolatban legyen másokkal, hajlamos egész életében ezeket a kapcsolati mintákat újraalkotni és eljátszani (enact). A pszichoanalízis lényege, hogy feltárjuk ezeket a mintákat, és ütköztetjük azokkal az interakciókkal, amelyeket analitikus és páciens, spontán és hiteles módon, együtt létrehoznak az analitikus helyzetben.

7. Alkalmazott pszichoanalízis
Freud rájött, hogy az elme pszichoanalitikus megértése a kultúra és társadalom mélyebb megértését is hozza. Leghíresebbek Szophoklész Ödipusz királyáról és Shakespeare Hamletjéről alkotott elemzései. Elemzett irodalmi és más műalkotásokat, olyan társas viselkedéseket, mint a vicc, a humor, nyelvbotlás és ügyetlenkedés valamint – tágabb értelemben – a civilizáció, a tömegmozgalmak, a háború és a vallás jelenségeit. Freud gondolatai nyomán széleskörűen alkalmazni kezdték a pszichoanalitikus gondolkodást irodalmi, képzőművészeti alkotások és filmek elemzésére és kritikájára, valamint az antropológia és a politikai tudományok területén is.