A jövő, mint az emlékek tükre, avagy az emlékezés dinamikája a terápiás folyamatban és a kulturális narratívák kialakításában

Mindannyian emlékezünk, ezért önmagunkat emlékekkel rendelkező lényként éljük meg. Vajon hordozzuk emlékeinket, vagy megalkotjuk azokat? A memóriarendszer hordozza vagy megalkotja emlékeinket? Beszélhetünk-e létező emlékekről, vagy csak a múlthoz sorolt, adaptívan konstruált élmények és kognitív folyamatok dinamikájának hatása alatt állunk?
Az emlékezés kérdése elválaszthatatlan az időtől, amelynek átélése az egyik legszubjektívebb élményünk: „elszalad az idő”, „repül az idő”, „cammog az idő”. Emlékeinket múltunk részének tekintjük. Nem tudjuk számontartani a nem felidézhető emlékeinket, a reflektálatlanul maradt élményeinket, pedig közben öntudatlanul átéljük azokat, bennünk vannak és hatnak. Ilyenkor a múltból jövő hatást a jelennek tulajdonítjuk, mert a tudattalanból ered, és ezért nem vesszük észre, hogy valójában a múltunk szólt közbe.
Korábban a pszichoanalízis úgy vélekedett, hogy a tudattalanunkat hordozzuk, bennünk van. Ma inkább úgy tekintünk az implicit memória tartalmaira, mint amelyek kapcsolati folyamatokban rekonstruálódnak, cseppfolyós határukkal folyamatosan formálódnak az interszubjektív mező(k)ben és a múlt-jelen-jövő spektrumában. A múltat és a jelent az affektusok vonatkozásában a kategorizáció lehetősége vagy annak hiánya kapcsolja össze. Ezért emlékeink folyamatosan formálódnak, és a jelen hatása alatt, visszamenőlegesen és utólagosan kapnak értelmet. A terápiák során lényegében ez történik: megértjük, hogy a jelenben milyen mintázatokat hordozunk, és ebből világossá válik az is, hogy múltban mi is történt velünk. Az áttétel ezért egyszerre múlt és jelen. Ugyanakkor felkészülési lehetőség is a jövő adaptációs kihívásaira.
Mindez a terápiára vonatkoztatva másodlagossá teszi a múltat, mint feltárandót, és a múlt emlékeinek megjelenése inkább a változás következményének és nem okának tekinthető. A jelenben a mentális modellek és az invariáns szervező mintázatok megértésére kerül a hangsúly. Társadalmi szinten a szelfsérülések reparációs lehetősége, a kötődések erőssége és az identitás, valamint a közösen megosztott kategorizációs lehetőségek határozzák meg a krízisekre adott társadalmi válaszokat.