Az öngyilkosság pszichoanalitikus megközelítései A korai elméletektől a kortárs modellekig

Az öngyilkosság-kutatás kezdetét megelőző időszakban, az 1950-es évekig, a szociológiai elméleteket leszámítva a pre-szuicid állapottal szinte kizárólag pszichoanalitikus szerzők foglalkoztak. A kognitív fordulatot követően a stressz-diatézis modellen alapuló és kognitív fókuszú teóriák kerültek előtérbe. Bár lehet az a benyomásunk, hogy az öngyilkosság témája a pszichoanalitikus párbeszédben kevésbé van jelen, ez nincs teljesen így. Freudtól Menningeren, Kleinen, Kohuton át számos kortárs szerzőig sokan fogalmaztak meg – ha nem is teljes modelleket, de – az öngyilkossághoz vezető lelki folyamat egyes aspektusait megragadó elméleteket. Az átfogó modellek közös sajátossága, hogy kiemelt figyelmet szentelnek a pre-szuicid állapotokra jellemző specifikus fantáziáknak, valamint a szelf dezorganizációjának. Továbbá, ami a legtöbb mai nem pszichoanalitikus elméletben csak bújtatva jelenik meg, ezek a modellek az öngyilkosságra kifejezetten mint kapcsolati diádban kialakuló folyamatra tekintenek.
Egy rövid történeti és elméleti bevezetőben összefoglalom az öngyilkosság fő epidemiológai jellemzőit, majd Freud, Klein és Kohut öngyilkossággal kapcsolatos elméleteit, valamint kitérek a felettes én öngyilkosságban betöltött szerepét hangsúlyozó elméletekre is. A tanulmány fő részében pedig három modellt mutatok be: (1) a Ringel-féle pre-szuicid szindrómát, (2) Campbell és Hale mag komplexuson alapuló elméletét, valamint (3) Maltsberger cirkuláris modelljét.