A szexuális erőszak, különösen a kisgyermekkorban elszenvedett trauma, súlyosan rombolja a személyiségfejlődést. A gyermek testébe való behatolás önmagában is a konfúzió kiváltója, ehhez adódik hozzá az a bűntudat és szégyen, amit az erőszaktevő delegál áldozatába, többnyire szadisztikus céllal. Ha a gyermek eltitkolni kényszerül a szexuális bántalmazást, a sérült anya-gyermek kapcsolat talaján elveszti a realitás-tesztelés képességét, minden egyes élményével növekszik zavarodottsága. Elveszti a kontroll-érzését mind teste, mind lelke felett. A traumatikus élmények integrálhatatlansága miatt dominánsan a tagadás és a disszociatív munkamódok fogják szervezni személyisége működését. A tanulmány egy olyan terápiás folyamatot mutat be, ahol az analitikus kapcsolat kiépülő érzelmi biztonsága, a megtartó alternatív kötődési kapcsolat lehetővé tette, hogy
a páciens el tudjon indulni a „rémálmokhoz vezető visszaúton” és megértse, integrálja a belső és a külső világ számára konfúz élményeit. Fájdalmas, de elviselhető és érthető narratív keretbe tudott rendeződni a „természetellenes” anyai kegyetlenség, a külső környezet cinikus közönye és tagadása, a „lélekrabló” pedofília, az átörökített traumák ismétlődése.