Nárcisz és az analitikusok – Gondolatok az analitikus nárcisztikus működéseiről
A nárcisztikus személyekről a szakemberek, a szakirodalom nagy része és laikusok egyaránt lesújtó, megítélő véleménnyel vannak. A nárcisztikus kifejezést hallva sokaknak először a nárcisztikus személyiségzavar súlyos diszfunkcionalitáshoz vezető tüneti képe jelenik meg, melyet gyakran még pejorálóan pszichopátiának is neveznek. A szakkönyvek is úgy írnak a nárcizmusról, mint durván disszociális, a „normálisok” számára elviselhetetlen, bosszantó jelenségről, melynek főként az egoista, öntömjénező, másokat leértékelő, kihasználó, bántóan lenéző viselkedéselemeit hangsúlyozzák. Pedig a nárcisztikus személyiségvonások a nárcisztikus elhárítások eredményeként jönnek létre, melyek hasznos megoldást is jelenthetnek a sokkal destruktívabb, pszichotikus működésmódok alternatívájaként. A nárcisztikus elhárítások között azonban léteznek érettebb, szociábilisabb
változatok is. Egyes vizsgálatok, számos szerző és a saját tapasztalataim szerint az analitikus hivatás választásában jelentős szerepe lehet az „öngyógyító” törekvéseknek. Hiszen az analitikus is ember, méghozzá érzékeny, vulnerábilis ember. Lelki nehézségei, olykor
patológiás megoldásai között gyakran felismerhetők a nárcisztikus jellegűek. Ide sorolják a fokozott figyelem és kontroll iránti igényt, azt a vágyat, hogy a páciensek elismerjék és szeressék terapeutájukat. A mindenről tudni akarás vágya a szabad asszociáció szigorú alapszabályában érhető tetten. És még számos terapeutai beállítódás és viselkedés sorolható a nárcisztikus munkamódok közé, amelyeket a szerző nem tekint patológiásnak, sőt
sokszor kifejezetten diszfunkcionálisnak sem.