Egy kisbabát nem akarnak a szülei. Szívük szerint meg is ölnék, de mert mások közbeavatkoznak, a kisfiú messzi vidékre, nevelőszülőkhöz kerül. Származását titokban tartják, így arról csak homályos utalásokat hall. Múltjáról, eredetéről, és így saját magáról szinte semmit nem tud. Időről-időre ugyan volna lehetősége szembenézni azzal, hogy ki is ő valójában, de ezekkel az alkalmakkal nem él. Mivel olyan keveset tud, egyre súlyosabb hibákat követ el. Amikor végül összeáll a kép, és amikor – bár már maga a szembenézés aktusa is fájdalmas – mégis hajlandó és képes a múlttal és magával megismerkedni, akkor már sok mindenhez túl késő van. A tudás elviselhetetlen. A tudás mégis szükségszerű, mert a nélküle való lét sem működik. Az önismeret szenvedéssel jár, de nem lehetséges a magunkról való tudást elkerülni. Aki nem tud magáról, a világról sem fog tudni.
Írásomban az Oidipusz dráma egy némileg elhanyagolt aspektusát gondolatébresztőnek, metaforának használom. A korai kötődés, a mentalizációs és önreflektív képesség, a kognitív kapacitás és a lelki egészség kapcsolatát keresem, vizsgálom. Irodalmi áttekintéssel és klinikai példákkal igyekszem alátámasztani azt a megfigyelést, mely szerint az önrefektivitás hiánya általános gondolkodási deficithez, így az élet számos területét érintő működésképtelenséghez vezet.