Gondolatok írásban

Szerző:Nyerges Katalin
kiképző pszichoanalitikus,
Magyar Pszichoanalitikus Egyesület

Kint és bent

Amikor a mostani, a világjárvány keltette rendkívüli helyzetről gondolkozom, ez a két szó jut az eszembe: kint és bent. Hagyományos értelemben kint lenni a szabadságot, bent lenni a bezártságot jelenti.

Mindannyian megtapasztaljuk ezekben a napokban, hetekben, előreláthatóan hónapokban is, hogy mit jelent bezárva lenni, bizonyos mértékig megfosztva a szabadságunktól. Feszültséget élünk át és ez a frusztráció különböző reakciókat válthat ki: szorongást, agressziót, haragot, félelmet, de akár depresszív állapotokat, apátiát, beletörődést is. Persze, sokan vannak olyanok is, akik megpróbálják cselekvésbe, aktivitásba fordítani a feszültségüket – megoldásokat keresnek a helyzetre, pl. önkéntes munkát vállalnak, vagy segítenek valamelyik rászoruló ismerősükön, családtagjukon, akár ismeretleneken. Mások olyan tevékenységbe fognak, amire eddig nem volt módjuk, új képességeket próbálnak ki.

A szabadság korlátozása, amit mostanában egyre inkább megélünk, ráébreszt a belső szabadság értékére. Ha meg tudjuk teremteni magunkban a belső szabadságunkat, akkor bizonyos mértékig függetlenné válhatunk a külső hatásoktól. De a belső szabadság a saját tudattalan impulzusainktól való függetlenséget is jelenti, és ennek előfeltétele az önismeret és az önreflektálás, az önmagunkra való rálátás képessége. Nagyon fontos, hogy észrevegyük magunkban a rossz és a jó érzéseinket, és még fontosabb, hogy felismerjük ezeknek az érzelmeinknek a forrását. Kintről jönnek, vagy bentről? A külső valóságból, vagy a mi saját belső realitásunkból?

És itt van a kint és bent szavaknak egy másik értelmezési lehetősége: létezik a külső valóság, amit mindenki lát, tapasztal, és létezik a mi belső realitásunk, amit csak mi látunk, tapasztalunk, és általában nem is adunk hírt róla másoknak, ezt belül tartjuk. Sokszor mi magunk sem vagyunk tudatában annak, hogy mi minden zajlik belül, csak felbukkannak képek, fantáziák, amelyek ismerősek valahonnan, talán gyerekkorunk óta kísérnek minket. Ritkán tudatosulnak ezek a belső fantáziák – a pszichoanalízis éppen arra való, hogy rájuk ismerjünk és szembesüljünk velük, hogy aztán kezelni, szabályozni is tudjuk őket.

Amikor nem ilyen rendkívüli helyzet van, mint most, hanem a mindennapi életünket éljük, akkor is előfordul, hogy amit külső fenyegetésnek gondolunk, az valójában a saját belső élményeinkben, múltunkban gyökerezik. Vannak érthetetlen, irracionális félelmeink, indulataink, mint pl. a repüléstől való félelem vagy hogy nem merünk egy hídon átmenni, vagy bizonyos ételektől undorodunk, bizonyos állatoktól félünk. Néha mi magunk is csodálkozunk ezeken a félelmeken, tudjuk, hogy nem reálisak. Jó esetben utánagondolunk, megpróbáljuk megérteni, hogy mi is okozhatja őket. Az irreális, megfoghatatlan szorongásnak nincs tárgya, ezért is nehéz védekezni ellene. De ha tárgyat talál magának, mint pl. a repülés, a híd, vagy valamilyen állat, akkor félelemmé válik, és akkor már kezelhetőbb. Elkerülhetjük, vagy más módon próbálhatjuk meg legyőzni.

A mostani, koronavírus járvány keltette helyzetben nagyon könnyen összekeveredik a valóságos, külső fenyegetettség a belülről jövő, a belső képeink által generált veszélyérzettel. A külső veszély következménye a félelem, ami védekezésre sarkall, megkeressük, hogy mivel háríthatjuk el a veszélyt, és ezzel csökkenteni is tudjuk a félelmünket. A védekezésnek sokféle eszközét ismertük meg mostanában: távolságtartás, fertőtlenítés, karantén stb. Ha használjuk a védekező eszközeinket, csökkenthetjük a veszélyt és a félelemérzést. De a belülről jövő szorongás ellen nem védenek meg ezek az eszközök.

Nem könnyű megkülönböztetni, hogy mi van kint és mi van bent. Különösen most, amikor a kinti valóság fenyegető, reális veszélyeket hordoz. Mégis, ha végre kimegyünk a lakásból, szabadnak érezhetnénk magunkat. De mitől függ, hogy valóban felszabadulunk-e, vagy csak fokozódik a szorongásunk kint? Például attól kezdünk el félni, hogy valaki túl közel jött hozzánk. Vagy hogy nem szegtünk-e meg valamilyen szabályt. Vagy éppen a csendet, az üres tereket érezzük szorongatónak.

Előfordul, hogy olyan belső képünk van magunkról vagy másokról, amely bizonytalanságot keltő, fenyegető.  Például az lehet a képem magamról, hogy gyenge, kiszolgáltatott vagyok, nem tudom képviselni, megvédeni magam.  Ilyenkor ez a belső realitásom a külső realitáshoz kapcsolódik és ha talál a külvilágban ennek megfelelő ingert, eseményt, akkor felerősödik és elárasztással fenyeget.  Ez a pánikreakció alapja, amire mostanában sok példát látunk.

Belső képeink segíthetnek, de akadályozhatnak is abban, hogy megküzdjünk a nehéz helyzetekkel.

Gyakran látjuk, hogy azt, aki kétségbeesik, erősen szorong, a környezete azzal próbálja meg vigasztalni, hogy „nem is olyan nagy a baj”, a félelmei indokolatlanok, aránytalan a szorongása. De ez általában nem segít azon, akit valamilyen, sajátmagában hordozott kép fenyeget. Eszembe jut egy páciensem, aki néhány hete szinte pánikba esett attól a bejelentéstől, hogy a kormány vezénylési tervet dolgozott ki a veszélyhelyzetre. Az illető egészségügyi végzettséggel rendelkezik, tehát korábban már őt is nyilvántartásba vették. Eleinte ez nem zavarta, sőt azon is gondolkozott, hogy önkéntesnek jelentkezik. De ez a két szó, ami a hírekben elhangzott, hogy a „vezénylési terv” alapján behívhatják, olyan erős szorongást keltett benne, amitől nem tudott szabadulni, teljesen lebénította. A terápia során az asszociációi révén eljutottunk az apja képéig, aki gyerekkorától kezdve zsarnoki módon uralkodott fölötte, semmibe vette az akaratát, rendelkezett vele, az idejével is. A külvilágból érkező szavak a „vezénylési terv”-ről egybecsengtek az őt irányító apa belső képével, újra élte a korábban általa megtapasztalt kiszolgáltatottságot és ez irracionális szorongást keltett benne. Amikor ezt az összefüggést felismerte, hamarosan elmúlt a szorongása, képessé vált reálisan látni a helyzetet.

A külső események, a hírek jogosan keltenek félelmet mindenkiben. De hogy ebből bénító szorongás lesz-e, az a saját cselekvőképességünk megőrzésén múlik. Ahhoz, hogy urai tudjunk maradni az aktivitásunknak, az kell, hogy felismerjük, hogy mikor fenyeget kívülről és mikor belülről a veszély. Fontos, hogy a jó belső képeinket segítségül tudjuk hívni. Megnézhetjük, mire emlékeztet, milyen múltbeli képet, emléket, érzést ébreszt fel bennünk a jelen helyzet. Sok múlik azon is, kivel, mivel tudunk azonosulni, milyen mintáink vannak. Sokat segíthet, ha olyan belső képeket, emlékeket keresünk, amelyek a hatékonyságunkra emlékeztetnek, vagy azokra az emberekre, akik nehéz helyzetekben is biztonságot tudtak nyújtani. Az ő mintájuk, a velük való azonosulás erőt adhat a mostani veszélyhelyzettel való megküzdéshez.

Sokféle védekező mechanizmust használunk, ezek egy része jól szolgálja a belső egyensúly fenntartását. De vannak olyan elhárítások, amelyek akár veszélyesek is lehetnek. Például, ha tagadjuk a külső veszélyt, ha túlságosan nagyra értékeljük a saját erőinket, ez oda vezethet, hogy tagadjuk a realitást. És ha nem látjuk a valóságos veszélyt, nem is tudunk rá kellőképpen felkészülni - éppen ettől válunk védtelenné.

Ezekben az időkben még nagyobb szükségünk van az önismeretre, az önreflexióra. Az élményeink megosztása másokkal, a számunkra fontos emberek reakcióival való találkozás segíthet abban, hogy felismerjük és szabályozni tudjuk az érzelmeinket. Ha már a külső valóságot nem tudjuk kontrollálni, legalább az önkontrollt és a belső szabadságunkat ne hagyjuk elveszni.