Terápiás gyakorlatomban megfigyeltem, hogy vannak olyan lassan megnyugvó páciensek, akik többet tudnak meríteni egy dupla ülésből, mint két szimplából. Már Freud felhívta a figyelmet, és azóta többen megerősítették (Cohen, Shapiro, Davies), hogy vannak olyan páciensek, akiknek több időre van szükségük a hatékonyabb terápiás munkához. Általában ezek a páciensek a terápia egy pontján maguk fejezik ki az igényüket, hogy több időt szeretnének, mert egy alkalom számukra kevés, azonban két szimpla ülés megtöri az elmélyedésüket. A dupla ülés köztes megoldás a felmerülő igényük és a terápiás praxis időszervezési lehetőségei között. Fiktív esetpéldán keresztül szeretném bemutatni, hogy a lassan megnyugvó pácienseknél mikor és miért lehet előnyös ez a technikai módosítás, valamint szeretnék kitérni arra is, hogy mikor nem hasznos vagy szükséges.

A dupla ülések témájának szakirodalmazása közben találkoztam egy egészen Ferencziig visszavezethető technikai újítással, mely szintén használja a megnövelt üléshosszt egyéb más módosítások mellett (fizetés, frekvencia, pszichiátriai háttértámogatás) traumatizált (Ferenczi), regresszióban lévő (Winnicott) vagy éppen összeomlás szélén álló (Bollas) pácienseknél annak érdekében, hogy a páciens képes legyen az aktuálisan súlyosan megterhelt állapotában is analitikus módon dolgozni. Röviden szeretném bemutatni ezeket a technikai újításokat, kiemelve a különbséget is a standard technika kisebb módosítása (dupla ülések más keretmódosítás nélkül) és a radikálisabb technikai újítások között.