Winnicott Összeomlástól való félelem című tanulmánya befejezetlen munka (befejezetlenül maradt ránk), amely igényli, hogy az olvasó ne csak olvasója, hanem írója is legyen a szövegnek, hiszen a szerző kiforrott gondolatok helyett gyakran csak gesztusokkal utal a jelentésre. Winnicott nehezebben érthető, néha követhetetlen érvelésének megértésére az alábbiakban teszek kísérletet. Gyermekkorban történik egy összeomlás az anya-gyerek kapcsolatban, ami arra kényszeríti a gyermeket, hogy egyedül vállaljon felelősséget olyan érzelmi eseményekért, melyekkel képtelen megbirkózni. A gyermek ilyenkor pszichotikus elhárítások segítségével zárja rövidre a primitív agónia élményét, azaz a külső valóságot a saját maga által teremtett belső valósággal helyettesítve a kritikus életesemények tényleges átélését kiiktatja. Az egyén azzal, hogy gyermekként nem tapasztalja meg az anya-gyermek kapcsolat összeomlását, létrehoz egy olyan lélektani állapotot, melyben egy olyan összeomlástól való félelemben él, ami egyszer már megtörtént, de még nem élte át. A szerző azzal terjeszti ki Winnicott gondolkodását, hogy a páciens hajtóerejét félelme forrásának kereséséhez az adja, hogy önmagából hiányoznak azok a részek, melyek nélkül nem válhat egésszé. Úgy érzi, ami az életéből megmaradt, az olyan élet, amit többnyire nem él meg.