Szelfibotsáska − A hamisba fordulás „genetikai legalitása”
Winnicott a korai anya−gyerek interakciók alakulását veszi alapul a hamis és valódi szelfélmények formálódását illetően, terápiás célként megjelölve a „valódit”, mely élmény megtalálása és stabil megélése biztonságos kapcsolódást és harmonikus pszichés működést feltételez.
A hamis szelfélményekhez hiteltelenséget asszociálunk, a valódi hiányát kötjük. Megtévesztő gesztusok, elbizonytalanító kapcsolati élmény, illúziókból táplálkozó, valóságot torzító megnyilvánulások jellemzik. A szelf effajta élményműködése nehézségekre utal, túlzott alkalmazkodást és kényszerűséget, hiteltelenséget hordoz. A valódi ezzel szemben mint hiteles tükröződik; realitásközeli, így gyakorta a normalitással egyenértékűnek tekintjük. A valódi spontán mutatja meg önmagát, nem önleplező, hozzáférhető és befogadó egyszerre. Ez a szelfműködés elégedettséget tükröz.
A valóságban ezek a szelfállapotok intenzíven összefonódnak, társas viszonyokba ágyazottan alakulnak és váltakoznak. A valódiságot megélve az otthonosság biztonságát, a hitelesség nyugalmát éljük meg, míg kitettségre és fenyegetettségre érzékeny szelfünk védekezésül hamis működésre kényszerül. Vágyjuk a stabilitást.
Míg az illúziókba menekülés az ember számára csak ideig-óráig adaptív, az állatvilágban az illúziók és álcázási megoldások „genetikusan legálisak”, a túlélést szolgálva adaptív értékkel rendelkeznek mind egyedi, mind csoportos szinteken.
A hamis szelf megértése és megélése fontos szerepet játszik a hiteles kapcsolódásélmények alakulásában, funkcionalitása kritikus a társas és terápiás kapcsolódás szempontjából egyaránt.
Tanulmányomban a hamis szelfműködés szükségszerűségével foglalkozom, amihez az állatvilág álcázó megoldásainak metaforikus párhuzamait is felhasználom. Analitikusan orientált pszichoterápiás esetvignettán keresztül illusztrálom a hamis szelfműködés protektív szerepét, a valódi védelmét szolgáló jellegzetességeit mind a terapeuta, mind a páciens belső működésének vonatkozásában.