Az öngyilkosság pszichoanalitikus megközelítésű vizsgálata, II. rész: Az elmélet, a kutatás és a klinikai gyakorlat integrációja

Az I. részben az öngyilkossággal kapcsolatos kortárs pszichoanalitikus koncepciókat szintetizáltuk más elméletekkel és empirikus kutatási eredményekkel. A jelen tanulmányban a hangsúly ezen elvek alkalmazására és egy integratív pszichodinamikus kezelési megközelítés leírására helyeződik, amely a terápiás szövetséget, a tudattalan és implicit folyamatokat, a fantázia feltárását és a terápiás kapcsolatnak a változás implicit értelmező eszközeként való használatát hangsúlyozza. Azért integratív, mert a dialektikus viselkedésterápiában (DBT) és a kognitív viselkedésterápiában (CBT) megjelenő gondolatokra és technikákra, valamint fejlődés- és szociálpszichológiai kutatásokra támaszkodik. Az öngyilkos páciensekkel folytatott pszichoterápia természeténél fogva kihívást jelent, mivel a terapeutának intenzív érzelmi fájdalmat kell elviselnie, miközben figyelnie kell azokra a viszontáttételi érzésekre, amelyek miatt a terápia potenciálisan félremehet. A terapeuta aktív szerepet játszik abban, hogy segítsen a páciensnek eligazodni az affektusviharokban, és ellensúlyozni a durva öntámadást, valamint felébreszti azt a reményt, hogy a kezelés értelmes változáshoz vezethet. Az integratív pszichodinamikus megközelítés segíthet a durva önbírálat enyhülésében, a testtel való jobb kapcsolat kialakításában, a tapasztalatok folyamatosságának javulásában, a narratív identitás pozitív változásaiban, a páciens valódi képességeinek felszínre kerülésében és a kielégítőbb interperszonális kapcsolatok kialakításában. Ezek a változások pedig elősegítik az affektustoleranciát, javítják az élettel való elégedettséget, és csökkentik az öngyilkos viselkedés valószínűségét.