Pszichoanalitikus trauma-koncepciók – Freud és Ferenczi
A trauma kérdése nemcsak jelentős analitikus alapprobléma, hanem magának a pszichoanalízisnek eredő forrása is: Freud a hisztéria és a benne felfedezett trauma vizsgálata és terápiája mentén alakította ki azt az elképzelést, amelyből a pszichoanalízis rendszere megszületett. Freud korai elképzelése, traumaelmélete a maga első, talán egyszerű formájában minden további traumafelfogás alapjává lett. Ebben Freud egy sajátos, igen
komplex, bizonyos értelemben romboló-építő narratívát, illetve ennek hátterében egy különleges ős-eseményt, egy szexuális csábítást feltételezett. A narratíva működési módja a destruktív/dekonstruktív hatású életmodalitás, sors-szerveződés, a Nachträglichkeit, az utólagosság, az a jelenség, melyben egy korai, prepubertás életesemény majd csak jóval később, már a pubertás szexuális közegében realizálódik traumaként, válik ekkortól élettörténetet meghatározóvá. Freud ezzel párhuzamosan, már az 1890-es években felfedezi a trauma mögött a szexuális csábítást. Modellszerűen ezt a maga korában nem publikált Emma-eset kapcsán írja le. A külső csábítás rendszerszerűségének feltételezését 1897-ben Freud ugyan látszólag visszavonja, de ennek átfogó, antropomorf háttérként feltételezése későbbi írásaiban is megmarad. Ferenczi Sándor azzal ad jelentős többletet a freudi
trauma-elmélethez, hogy ennek a csábításnak, az ős-eseménynek a belső szerkezetét ismeri fel, és kapcsolati pszichoanalízisének kulcsfogalmaként értelmezi újra. Ferenczi nem a traumaesemény, hanem a traumát létrehozó felnőtt-gyermek reláció mentén gondolkodik. Metaelméleti szempontból a korai Freud traumafogalmat a kései (1920 utáni) Freud gondolkodás alapján írja újra. A trauma általa adott értelmezésének centrumában a nyelvzavar van, ez két eltérő reláció, két eltérő erotikus szeretetviszony, a gyengédség és szenvedély kapcsolati modalitásának ütközése. Ferenczi (és majd az ő nyomán Jean Laplanche is, az őscsábítás és az enigmatikus jelölő fogalmai kapcsán) a traumát az emberi lét alapállapotának gondolja, egy olyan antropomorf minőségnek, mely elkerülhetetlen alkotója a psziché ellentmondásos természetének, okozója olykor patológiának is.