A pszichoanalízis felfogása szerint Oidipusz drámája a késztetéseivel az itt-és-mostban küzdő embert egyénként ábrázolja, kifejezve a szeretet és harag, bizalom és gyanakvás, vágy és szorongás dinamikáját.
Az Ödipusz-komplexus mentális dinamikájának leírása mára kiegészült az egész életében elfogadottságot, megkapaszkodást, kötődést, empatikus viszonyulást, tükröződést, szelffejlődési szükségleteket teljesítő, valamint hangoló, mentalizáló szelftárgyakat kereső ember képével, és túllépett a fejlődési fázisként történő meghatározáson. A régi és az új meghatározások egymás mellett léteznek, integrálódásuk csak részlegesen történt meg.
A tanulmány bemutatja, hogyan okozták Oidipusz egyéni drámáját a kapcsolati folyamatokat meghatározó szelftükröződési problémák miatti szelffejlődésben megjelenő sérülések, a mentalizációs képességben történő elmaradás. Az egyéni fejlődés szintjén elakadást okozó tényezők jelenléte kimutatható Oidipusz családjának többgenerációs, az istenekig visszanyúló történetében. Ennek forrása a biztonságot nyújtó apa transzgenerációs hiánya, valamint az apák fiaikkal szembeni, gyermekgyilkos agresszív fellépése. E megközelítésen keresztül láthatóvá válik a kötődést, mentalizálást és integrált identitás kialakítását akadályozó környezeti – családi, kulturális, civilizációs – tényezők hatása.
A narratíva szintjén Oidipusz családjának sorsa traumák sorozata. A tanulmány felveti, hogy utalhatnak-e mindezek az egyéni és családi szinten túli, a civilizáció alapját képező reflektálatlan, kulturális reprezentációkra? Lehetséges-e, hogy ami egyéni szinten ödipális trauma, az társadalmi szinten az emberi élet kulturális és közösségi boldogságának záloga, amit a civilizáció hozott létre, és ugyanakkor annak fennmaradásának feltétele?