„A gondolatok fokozatos kialakulásáról beszéd közben” Kleist elképzelése az alkotói tudattalanról a pszichoanalízis tükrében

Kleist egy 1805-ben írt esszéjében amellett érvel, hogy az igazán fontos gondolatok nem valamiféle előzetes tudás termékei, hanem beszéd közben, az elmét folytonos izgalmi állapotban tartva, véletlenszerűen alakulnak ki egy másik személy jelenlétében. „Mert nem mi tudunk, hanem elsősorban egy bizonyos állapotunk az, ami tud” – írja. (Kleist 2013, 305. o.)
Mivel a viselkedés mögött tudattalan működésmódot feltételező kleisti gondolatmenet rokon vonásokat mutat a pszichoanalitikus szemlélettel, a tanulmány megkísérli pszichoanalitikus keretbe helyezni Kleist megállapításait az alkotói tudattalanról. Ehhez Bionnak a gondolat születéséről vallott elképzelését hívja segítségül, továbbá Barrat, Wiedlöcher és Busch pszichoanalitikus munkamódot középpontba állító tanulmányait. Fenti szerzők szerint az analitikus és az analizand által kölcsönösen megosztott, szabad asszociáción alapuló terápiás folyamat alapvetően dekonstruktív, ahol a reprezentációs rendszer leépítése zajlik a célból, hogy a tudattalan tartalmak hozzáférhetővé váljanak. A pszichoanalitikus terápia célja az önanalízis képességének elsajátítása, nem a végleges értelmezések megtalálása.
A tanulmány megkísérli közelebb vinni az olvasót az alkotói és a pszichoanalitikus folyamatokhoz, azok tudattalan, belső dinamikájához.