Az álomszerű beszélgetésről
Analitikus helyzetben sok páciens nem képes az ébren álmodásra, sem szabad asszociáció útján, sem másképp. A szerző szerint az “álombeszéd” az ébren álmodás egy formája, amelyben a páciensnek olyan álom-élményben lehet része, amelyről korábban álmodni sem mert. Ez a forma egy kevéssé strukturált beszélgetés páciens és analitikus között, amelyet elsődleges folyamatgondolkodás és következetlenség jellemez. Az álombeszéd felületesen szemlélve anti-analitikusnak tűnhet, hiszen csupán könyvekről, filmekről, etimológiáról, baseballról, finom csokoládékról, a fény szerkezetéről beszélgetünk. Amikor az analízis már folyamatban van, az álombeszéd észrevétlenül csúszik ki-be az álmodásról való beszédbe. A szerző két esetet mutat be részletesen, amelyekben a páciensek nem nagyon voltak képesek álmodni az analitikus helyzetben. Az első klinikai példában az álombeszéd a gondolkodás és az egymáshoz kapcsolódás olyan formáját szolgáltatja, amelyben a nőpáciens életében először lett képes a saját (és bizonyos értelemben az apja) addig elgondolhatatlan, elképzelhetetlen élményeiről álmodni. A második esetpéldában az álombeszéd olyan érzelmi élmény, amely hozzásegítette a korábban „láthatatlan” pácienst, hogy a létezésbe álmodja magát. Az analitikusnak, miközben bevonódik az álombeszédbe, folyamatosan tudatában kell lennie, hogy a páciens és az analitikus szerepe különbözik – és ennek mindvégig érezhetőnek kell maradnia, annak, hogy mi is az analízis célja, és annak, hogy a páciens arra kap lehetőséget, hogy létezővé álmodja önmagát, és nem arra, hogy az analitikus álmodja őt annak.