Szerkesztői előszó

Folyóiratunk legújabb, tematikus száma magyarországi pszichoanalitikus örökségeinket helyezi a fókuszba. Összeállításakor a 2017 nyarán Budapesten Örökségünk: múlt, jelen és jövő címmel, a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület kandidátusai által rendezett IPSO (International Psychoanalytic Studies Organization) kollokviumon elhangzó előadásokat vettük alapul. A rendezvény témája a budapesti iskola hagyománya, illetve tágabban értelmezett pszichoanalitikus örökségünk volt. E szám szerkesztőinek, a kollokvium szervezőbizottságának tagjaiként is fontos volt, hogy a rendezvény témája szélesebb szakmai nyilvánosság elé kerülhessen.

Kandidátusként, ahogyan analízisünkben összeállítjuk élettörténeti narratívánkat, úgy kezdjük kutatni szakmai származásunkat is. Szeretnénk válaszokat kapni a kérdéseinkre, megismerni a közösséget, melynek tagjává fogunk válni, amellyel való kapcsolatunk éppoly komoly identitásformáló tényező lesz a szakmai életünkben, mint elméleti ismereteink és gyakorlati tapasztalataink. A kollokvium szervezésekor annak reménye is vezetett bennünket, hogy a külföldi kollégák szemüvegén keresztül új szempontokból is ránézhessünk saját történelmünkre.

E lapszám így az örökségek témája köré épül, az IPSO kollokvium anyagait további izgalmas szakmatörténeti jelentőségű tanulmányok, könyvrecenzió, interjúk és Szondi Lipót egy, 1945-ben kelt, tanítványainak írt levele egészítik ki.

Sokszínű és izgalmas írásokat kap kezébe az Olvasó, melyek megelevenítik a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület történelmének egyes fejezeteit. E témák személyesebb bevonódást tettek lehetővé a szerzők részéről is, és ezáltal érzelmileg közelivé és átélhetővé válnak szakmai örökségeink egyes szeletei, melyek jelenbeli személyes és szakmai narratíváinkat is alakítják.

A kötet két elméleti tanulmánnyal indul. Erős Ferenc Lust Iván munkásságának egy fontos fejezetét mutatja be és helyezi szakmai kontextusba, Lappangó jelentések. Lust Iván aktualitása című írásában, melynek központi témája a Lust által használt „rossz közérzet az emlékezetkultúrában” fogalom. A közbeszédben diskurzusba nem vonható „lappangó jelentések” olyanok, mint az elfojtott tudattartalmak: energiájuk megmarad, és kerülő úton, tünetek formájában manifesztálódnak. A lappangó jelentések feltárása nem csak az egyénekben, hanem a kultúrában is lehet a pszichoanalitikus feladata. E feladat elvégzéséhez bátorság szükséges, mivel ez „mindig valamilyen status quo megváltoztatásával fenyegető folyamat, mindig érdeket sért, és egyidejűleg más érdekek szolgálatában áll, és emiatt ellentmondásos viszonyba kerül a hatalommal.”

Mészáros Judit tanulmánya klinikai kérdéseket feszeget, mégis szervesen kapcsolódik a fenti gondolatmenethez is. Ferenczi napjainkban – a reflektív terápiás kapcsolat és a traumaelméleti paradigmaváltás tükrében című írása egy már-már klasszikussá váló témát közelít meg új szemszögből: a téma napjainkban is releváns konzekvenciáit mutatja be. Hangsúlyozza a trauma szociális aspektusát, kiemeli a szolidaritás szerepét, azaz, hogy egy átélt megrázkódtatás nem önmagában határozza meg az egyén további sorsát, hanem a társas környezet azonnali és későbbi reakcióival együtt képez egységet. Ferenczi szerint a pszichoanalízis gondolatrendszere közelebb visz minket nagyobb csoportok és társadalmi folyamatok megértéséhez. „A hipokrízis a hangadók gyávaságának a következménye (az autoritások félnek az autoritásoktól). Hazugságokat prédikálnak, és megvetően beszélnek mindenkiről, aki nyíltan kimondja az igazságot. A jó gyerekek maguk is képmutatóvá válnak” – idézi Ferenczi gondolatát a szerző.

Vincze Anna írása a klinikum területére kalauzolja az Olvasót. Hermann megkapaszkodás fogalma és jelentősége a klinikai munkában című tanulmányában esettanulmányokon keresztül arra a kérdésre keresi a választ, hogy a korai anya-gyerek kapcsolat hiányállapotaiból fakadó traumatizáltság, a „megkapaszkodás frusztrációja” milyen módon hat az egyén intra- és interperszonális kapcsolódásaira, illetve mindezek hogyan alakítják a páciens és terapeutája közötti kapcsolati teret, melyek átdolgozása során a terápiás változás létrejöhet. A szerző saját klinikai tapasztalatait szakirodalmi példákkal egészíti ki.

Unoka Zsolt és Bajusz Tímea A belsővé tett analitikus és/vagy szupervizor hangjainak aktiválódása a pszichoanalitikus munka során. Az IPSO Budapest Colloquium 2017 keretében tartott workshop bemutatása című írásukban egy, az IPSO Budapest kollokviumon kipróbált helyzetgyakorlatot mutatnak be, mely azt hivatott felmérni, hogyan hat a saját analitikus és szupervizor a kandidátus szakmai identitásának formálódására. A tanulmány kérdéseket is megfogalmaz, egyben kutatáskezdemény is, melynek tervezett folytatása is érdeklődésre tarthat számot.

A Kincsestár – Írott és elbeszélt történelem című fejezetben Szondi Lipót eddig ismeretlen levelét adjuk közre, melyet 1945-ben írt a magyarországi tanítványainak. A közel sem grafomán Szondinak feltételezhetően ez az első levele azt követően, hogy túlélte a bergen-belseni koncentrációs tábort. Fő motívuma, hogy az életveszély korszaka után biztonságba helyezze szellemi „gyermekét”, a nevéhez fűződő módszert. Narancsik Gabriella „Sejtésem élet és halál kérdésében mindig megsegített” Szondi Lipót egy kiadatlan levele című izgalmas, számos szakmatörténeti jelentőségű, részben személyes beszámolói forrásokon alapuló írása vezeti be a levelet és helyezi abba a történeti kontextusba, melyben született.

A II. világháború után kényszerűen feloszlatott, majd a szocializmus évtizedeit illegális-féllegális csoportosulások formájában átvészelő Magyar Pszichoanalitikus Egyesület újjáalakulásának időszakáról ad képet a Szőnyi Gábor által készített és lejegyzett Interjú Harald Johann Friedrich Leupold-Löwenthal-lal. Az interjúhoz írt jegyzetek olvasása közben átélhető az időszak hangulata, és világossá válik, milyen nehéz örökségekkel lépett az MPE a nemzetközi reintegráció útjára, milyen politikai feszültségekkel és személyes konfliktusokkal terhes időszak volt az underground időszak, majd pedig a visszatagozódás hosszú évei. Ezek nyomát hegek formájában magán viseli az Egyesület. Kérdés, hogy megérinthetőek-e, avagy „lappangó jelentések” maradnak.

A lapszámot könyvrecenzióval zárjuk, mely szervesen kapcsolódik a magyarországi pszichoanalitikus örökségek, ezen belül a Budapesti Iskola hagyományainak témájához. Judith Dupont: Az idő fonalán... Analitikus útinapló című könyvét mutatja be Vincze Anna és Zana Katalin. A kilencven éves, Franciaországban élő, magyar származású pszichoanalitikus szerző – Kovács Vilma unokája, Bálint Alice és Bálint Mihály unokahúga, Ferenczi Sándor hagyatékának örököse – személyes és szakmai perspektívák összetettségében foglalja össze életművét, és írja le gondolatait a pszichoanalízisről, az analitikus képzésről, a pszichoanalitikussá válásról, mindezt a világtörténelem, elsősorban a XX. századi Európa történelmének kontextusába helyezve. Különösen érdekes A traumatizált pszichoanalitikus közösség című fejezet, amely a Freud-Ferenczi konfliktus máig érzékelhető hatásairól szól.

E lapszám tanulsága, hogy történelmünk megértése, a múlt sérelmeivel való szembenézés bátorságot kíván, mivel elkerülhetetlenül fájdalmakkal is jár, de megéri az erőfeszítést. Pszichoanalitikus munkánk során is látjuk, hogy a kreatív építkezésre fordítható energiák hogyan szabadulnak fel az enkapszulált traumatikus gócok átdolgozásával – nincs ez másképp szakmai közösségeink esetében sem.
Szeretnénk megköszönni a segítséget mindazoknak – szerzőknek, lektoroknak, interjúkészítőknek, interjúalanyoknak –, akik lehetővé tették, hogy a szám megjelenhessen.

A Lélekelemzés legújabb számához jó olvasást kívánunk!