A pszichózis diagnosztikai megítélése ellentmondásos a kortárs pszichoanalitikus szakirodalomban: Nancy McWilliams ismert diagnosztikai kézikönyve (1996, 2011) Kernberg (1984) felosztását alapul véve a neurotikus és a határeseti személyiségszerveződés után következő legsúlyosabb szintnek írja le a pszichotikus szintet. Ugyanakkor az amerikai pszichoanalitikusok által, a DSM mintájára kialakított Pszichodinamikus Diagnosztikai Manuál (PDM Task Force 2006) a pszichotikus szintű pszichopatológiai problémákat a többi személyiségszerveződési szinten megnyilvánuló problémáktól elkülönítve szemléli. Az eltérő megítélés már a kezdetektől fellelhető: Freud a pszichózis kialakulását a neurózis mintájára gondolta el, csak ebben az esetben egy sokkal súlyosabb, az áttételi helyzetben megközelíthetetlen szintű regressziót tételezett fel (nárcisztikus neurózis). Fairbairn pedig épp ellenkezőleg, a pszichózis hátterében álló szkizoiditást tekintette a neurotikus szintű patológia alapjának. Meglátása szerint a neurotikus tünetek valójában pszichotikus – Fairbairn szóhasználatában szkizoid – állapotokat fednek el. Bár mindkét megközelítés pszichológiai magyarázatot ad a pszichózis jelenségére, Fairbairn szemléletében a pszichotikus szinttel folytatott pszichoterápiás munka elkerülhetetlen, Freud szerint azonban lehetetlen. Írásomban röviden összefoglalom azokat a pszichoanalitikus elméleteket, melyeket a pszichózis diagnosztikája, patogenezise és etiológiája, végül terápiája szempontjából lényegesnek tartok. Végül érveket hozok fel amellett, hogy miért is tarthatjuk a pszichoanalitikus megközelítést hasznosnak a pszichózisok megértésében és kezelésében.

Kulcsszavak: pszichózis – szkizofrénia – melankólia – PDM