Az identitás iszkolása – Mit tanulhat a pszichoanalízis a tömegfolyamatokból?
A pszichoanalízis és a szociológia területén évtizedek óta a figyelem középpontjában áll az identitás jelensége. Az azonosságok és a különbözőségek közös élménye, valamint az azonosulások és ellenazonosulások rendszere is megjelenik a terápiás kapcsolatban. Ugyanakkor a fogalom meghatározása ellentmondásos, világos elkülönítése csak részlegesen valósul meg az introjekció, internalizáció, inkorporáció vonatkozásában.
Az identitás biztosítja a folyamatosságot, az egyéniség érzetét, a szelf-meghatározást, amely a fontos másiktól átvett és azonosulásként mélyen beépülő mintázatok összessége. Segítségével válik képessé az egyén, csoport, nemzet választ adni arra a kérdésre, hogy „Ki
vagyok én, kik vagyunk mi?” Az egyénin kívül, az identitás rendszere hordozza a családi, csoport, intézményi-szervezeti, világnézeti és kulturális, nemzeti identitás egymás mellett létező struktúráit.
E társas jelenség a másik tekintetében világítja meg önmagunk felfogását, mivel az azonosulások a veszteségek feldolgozását biztosító internalizációkon keresztül az egyén fejlődési képességének alapját alkotják. Ugyanakkor az identitás egymással közvetlen kapcsolatban nem álló egyének ezrei, milliói számára képes a szubjektív hasonlóság és összetartozás élményét biztosítani, összekötve ezreket, milliókat a közös vonásaikkal, és elválasztva őket más, tőlük eltérő csoportoktól.
A változó világ kulturális és társadalmi folyamatai próbára teszik az identitás rendszere integráltságának fenntartását az egyénitől a kollektív azonosulásokig egyaránt. Ezért éles kérdés, hogy a társadalmi folyamatok hogyan hatnak a pszichés apparátus működését meghatározó identitásra. E viszontagságos fejlődés biztosítja, hogy helyet találjunk személyes kapcsolatainkban, társadalmi szerepeinkben, és e viszontagságos fejlődés
jelenik meg a terápiás folyamatban, amely során pácienseinket segítjük boldogulásukat
elősegítő identitásuk kialakításában.