A tanulmányban három esetpélda elemzésén keresztül azt kívánom bemutatni, hogy a terápiás helyzetben a két szubjektum által közösen létrehozott interakció olyan komplex, többrétegű folyamat, amelynek pillanatról pillanatra változik az érzelmi tartama, kapcsolati jelentése. A kapcsolati történések kisebb része kerül csak be a reflektált tartományba, nagyobb része inkább csak „megtörténik”, és esetleg utólagos reflexió tárgyává válik. A kapcsolatra való reflexió hagyományosan az áttételi értelmezés formájában történik, azonban az interszubjektív szemlélet szerint nem lehetséges teljes mértékben szétválasztani a terápiás kapcsolatban azt, hogy melyik az áttételi rész – ami a múltbeli sémák által torzított – és melyik a valós rész, amelyikben két ember, úgymond objektíven, torzításmentesen van egymással kapcsolatban. Mai felfogásunk szerint minden pillanatban, minden interakcióban keveredik az áttételi és a valós aspektus, mivel minden észlelésünket átszínezik múltbeli tapasztalataink. A terápiás cél az, hogy minél kevesebb legyen a múlt által meghatározott pillanat, és minél több olyan, amelyikben új, rugalmas viszonyulásra van lehetőség mindkét fél számára. Ennek csak egyik eszköze, hogy az áttétel értelmezésével a páciens számára tudatosítjuk a múlt hatását. Az analitikusnak ugyanakkor figyelnie kell a kettőjük közötti interakció folytonosan változó érzelmi tartalmára és reflektálnia a kapcsolati élmény minden aspektusára, a jelen és a múltbeli részre egyaránt. Ebben a folyamatban nincsenek „megoldások”, csak progresszív, stagnáló vagy regresszív periódusok. Hogy egy-egy történés, intervenció terápiásan hasznos-e, előre viszi-e a folyamatot, az nagyon sokszor csak utólag dönthető el, és akkor sem teljes biztonsággal. A fentieket egy rövidebb és két hosszabb esetrészlet terápiás mikrofolyamatainak elemzésével próbálom illusztrálni, érintve többek között az enactment és az önfeltárás kérdését, valamint más terápiás modalitásokból az analitikus terápiába beemelt intervenciók lehetséges hatását az áttételre.