Trauma és szelf-narratíva: Gyerek holokauszt-túlélők tanúvallomásainak interdiszciplináris elemzése

A szerzők gyerek holokauszt-túlélők nem sokkal a felszabadulás után adott tanúvallomásait elemezve arra keresik a választ, hogy milyen hatással lehet az egyénre a vallomástétel. Két tanúvallomás elemzésével megmutatjuk, hogy bizonyos esetekben az emlékezés lehet gyógyító hatású, de a rosszul időzített vagy nem megfelelő környezetben, illetve kontextusban történő szembenézés vezethet a szelf-struktúra fellazulásához, és potenciálisan retraumatizáló hatású lehet. Arra az előfeltevésre építve, hogy a szöveg többféle módon – de különösen a szelf-narratíva szerkezeti jellegzetességei által – utal a szelf működésére, a szelf-koherenciára, valamint a szöveg inkoherenciája a szelf inkoherenciáját jelölheti, a vallomások szövegeinek mély interdiszciplináris – történelmi, irodalmi, nyelvészeti és pszichológiai szempontú – elemzésével következtetünk a tanúságtévőben zajló lelki folyamatokra. Törekszünk továbbá a tanúvallomás-tétel dinamikájának mélyebb megértésére is. Az irodalmi, nyelvtani-stilisztikai szövegelemzés sokban hasonlít a mindennapi pszichoterápiás munkához: Figyeli a szöveg töréspontjait, ugrásait, a kódolt jeleket, és ebből következtet a nem tudatosan szavakba öntött tartalmakra, traumákra. Lényeges különbség azonban, hogy míg a terápia során a terapeuta folyamatos visszajelzést kap arról, hogy értelmezése miként hat a páciensre, és a végső értelmezés kettejük közös munkájának eredménye, addig az irodalmi, nyelvtani-stilisztikai szövegelemzésben ilyen aktív visszajelzés nem lehetséges. Az irodalmár-értelmező kizárólag a szöveg „pillanatfelvételére” és egyéb külső, például történeti forrásokra támaszkodva von le következtetéseket. Ebből a szempontból tehát a mi elemzésünk inkább számos pszichológiai értelmező módszert is alkalmazó irodalmi szövegelemzésre hasonlít, amely ebből adódóan az általunk adott értelmezés mellett, egyéb értelmezéseknek is teret ad. A pszichoterápiás folyamat egyik legfontosabb célja, hogy terapeuta és páciens közösen teremtsen egy, az én számára vállalható új szelf-narratívát; vagyis struktúrateremtő szerepe van. Bár a figyelő másik (interjúkészítő, terapeuta, stb.) jelenléte nélkül zajló vallomástételkor magának az írásnak, azaz a megfogalmazásnak is van struktúrateremtő szerepe, úgy tűnik, ez nem mindig elegendő, és gyakran nem tudja a káros következményeket, az esetleges retraumatizációt megakadályozni. Ennek a jelenségnek az az elsődleges oka, hogy az egyedül, vagy nem megfelelő másik jelenlétében tanúskodó elbeszélő döntően csak saját magára, meglévő belső tárgykapcsolataira és védekező mechanizmusaira hagyatkozhat. Amennyiben a tanúságtévő szelf-élménye, a szelf-koherencia súlyosan sérült (ami traumák esetében nagyon gyakori), a tanúságtétel, az emlékezés retraumatizálóvá válhat.