Lewis Carroll Alice-regényei személyes fantáziák, vallomásos mélységek sűrűjére épülnek, és nemcsak otthonos terepei a pszichoanalitikus interpretációnak, hanem olyan formális és tematikai minőségeket közvetítenek, amelyek önmagukban pszichoanalitikus belátást hoznak, pszichoanalitikusként működnek. Természetes, hogy a pszichoanalízis kutatói megérezték ezt a sokszorosan is érdekes sajátosságot, így a regények – és persze szerzőjük is – már igen korán kitartó vizsgálódás tárgyává váltak. E találkozás története tanulságos lehet a pszichoanalitikus irodalom-kutatás módszereit tekintve, és az enigmatikus szövegek kapcsán új belátásokhoz is vezethet. A hagyományos szerző-analízistől az Alice könyvek különös textualitásának értelmezéséig vezető megközelítéseket egy saját interpretációval egészítem ki Dingidungi furcsa nyelvelméletéről, a belső nyelv sajátos, voltaképpen pszichoanalitikus filozófiájáról. A korábbi interpretációk kedvelt témája elsősorban Lewis Carroll életrajza, a kislányokhoz kötődő különös vonzalma, személyes hóbortjainak értelmezése volt. A mai, modernebb (de már Róheim által is gyakorolt) megközelítés számára a Carroll-szövegek, mint pszichoanalitikusan érdekes jelölő-rendszerek váltak a kutatás tárgyává. A regények folyamatosan kérdésessé teszik saját beszédmódjukat, elsősorban azzal, hogy a szövegeket álomi jellegűnek minősítik. Az álom mellett egy másik lelki technika, a fedőemlék is konstitutív része a regények beszédmódjának. Van azonban egy olyan szereplő, Dingidungi, aki a pszichoanalízis nyelvvel, identitással kapcsolatos legfontosabb kérdéseit teszi fel Alice-nak, és elmond, előnyben részesít, megteremt és traumatikusan elveszít egy sajátos, imaginárius, szubjektív belső nyelvet.