Freud óta úgy tekintünk az emberre, mint akinek személyisége rétegekből áll. Ez az elképzelés számos ellentmondást és irracionalitást segít megértenünk. Freud több próbálkozás után, végül három fő rétegnél állapodott meg: Ösztön-énre, énre, és felettes-énre osztotta fel a személyiséget. Bár ebben a koncepcióban jól tükröződik az ember számos sajátossága, de sokak szerint valami mégis hiányzik belőle: Az embert, mint alapjában véve
magányos lényt ábrázolja. De hol az ember, aki szeret együtt lenni másokkal, és aki nem félelemből törekszik a jóra? Hol a társas lény, akinek erkölcsi megfontolásai vannak? A nemrég felfedezett társas ösztön megalapozza a „társas-én” koncepcióját, amely az ember társas funkcióinak forrása. Ebben a koncepcióban a személy társadalmi összefüggésben jelenik meg, és egyéni traumái is társas összefüggésben értelmezhetők. Ezáltal érthetőbbé válnak a család, a csoport, a társadalom síkján végbemenő pozitív és traumás események. A személyes „én” és a társas „mi” együtt tesz képessé minket a társadalmi részvételre és a felelősségvállalásra. A gyors társadalmi változások szorongást okoznak a társadalom szintjén is. Ezt a társas-én sajátos regresszióval hárítja, amely az én elhárító mechanizmusaihoz hasonló módon működik. A regresszió során a társas-én olyan társadalmi fixációs pontokhoz tér vissza, amelyekhez hasonló jellegű problémák kapcsolódtak a múltban.