Kölcsönös egymásra hatásban. Legújabb elméletek a gyerekterápiában

A cikk az elmúlt évtizedek terápiáról és ezen belül a gyerekterápiáról vallott pszichoanalitikus gondolkodás változásairól ad számot. Miközben a mindennapokban a változás
sokszor észrevétlen, visszatekintve meghökkentő, hogy a ma vallott terápiás elvek mennyire különböznek a 30 évvel ezelőttiektől. A hetvenes évek elején a terapeuta semlegessége, a
gyerek kívánságainak valós ki nem elégítése, a játék szimbolikus tartalmainak maximális figyelemmel kísérése és olvasni tudása alapkövetelmény volt. Ha pedig a terápia valamiért félresiklott, inkább gondoltunk súlyos patológiára, vagy a terapeuta felkészületlenségére, mint a terápiás kapcsolatban rejlő nehézségre. Mára a terápiás kapcsolatot tekintjük a terápia legfontosabb hatótényezőjének, amelyet – a korábbi elképzelésekkel szemben – kölcsönösnek tekintünk. Azt valljuk, hogy a gyerek tudattalan csatornákon épp
úgy hat ránk, ahogyan mi rá, és ha elakadunk problémáinak megértésében, az nem feltétlenül a gyerek, vagy a mi hibánk, hanem a kapcsolatban létrejött nehézség, ami akadályozhat minket a megértésben. Ez a szemlélet, ami a múltról erősen a jelen pillanata felé irányítja a figyelmet, a csecsemőkutatásokból ered, amelyek feltárták, hogy a csecsemő az anyával való kölcsönös kapcsolaton keresztül tanulja meg a világ értelmezését.
Cikkemben néhány esetpéldával a fent vázolt út végig követésére és a mai legújabb elméletek bemutatására invitálom az olvasókat.