Kreativitás, pszichobiográfia és önanalízis
A pszichoanalitikus kreativitáselmélet a pszichobiográfai módszer alkalmazása nyomán öltött végleges formát. Freud Leonardo-esszéje minden hibájával együtt az élettörténetre építő, idiografkus szemléletű személyiségkutatás egyik kiindulópontja. Elms szerint Freudnak a tanulmány meg jelentetésével kapcsolatos sürgetettsége élettörténeti és pszichodinamikai konstellációkkal áll összefüggésben, míg magam úgy vélem, hogy a prioritási kérdésekre kényes Freud kortársát, Isidor Sadgert akarta megelőzni a pszichobiográfa alkalmazásában, a nárcizmus fogalmának használatában és a homoszexualitás magyarázatában. Mások felvetik, hogy Freudnak a művésszel való túlzott azonosulása miatt a Leonardo-esszé az Álomfejtéshez vezető önanalízis folytatásának tekinthető. A bevonódás azonban korántsem jelenti az értelmezés kudarcát, hiszen a modern hermeneutikát megteremtő Dilthey szerint „megértésről akkor beszélünk, ha az Én a Te-ben magára talál”. A dialóguson alapuló hermeneutikai szemlélet alkalmazása az egyik lehetséges magyarázata annak, hogy a Leonardoból kiinduló Freud hasonló alkotáspszichológiai következtetetésekig jutott el, mint húsz évvel korábban a saját Wagner-élményéből kiinduló Nietzsche, aki a művész lélektani elemzése során eljutott egészen az „ösztönszublimáció” koncepciójáig.