Az alkotás pszichoanalitikus felfogása – A klasszikus nézetektől napjainkig

A tanulmány azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy a pszichoanalízis, amely kezdetektől élénk érdeklődést mutatott az alkotás folyamata iránt, és nézte
annak beágyazottságát a személyiségbe, meg tudta-e újítani alkotáselméleti koncepcióját is úgy, ahogyan azt a tudattalan dinamikával és a terápiás folyamattal tette. Ezt vizsgálandó a cikk számba vesz néhány klasszikus elméletet, mint például Freud szublimáció-, Hermann tehetség-, Klein és a tárgykapcsolat-elmélet megfontolásait, vagy Krisnek az alkotás szolgálatában létrejövő regresszió-elméletét, és nézi ezek további sorsát az elméletalkotásban. Továbbá azt vizsgálja, hogy a ma relevánsnak tekintett személyiségelméletek milyen új utakat jelölnek ki az alkotás kérdésében. Nézi például, hogy az interszubjektív látásmód, ami óhatatlanul relativizálja a terápiában résztvevők szerepét, relativizálja-e például a tehetség kérdését is. Nézi továbbá, hogy a bioni álmodozási képesség, amely a tartalmazási kapacitás és szempontváltás lényegi eleme, és mint ilyen az indulatszabályozás leghatékonyabb eszköze a mindennapi életben épp úgy, mint a terápiában, szerepet játszik-e az alkotásban is. A kortárs szakirodalom szerint szerepet játszanak, de az változatlanul kérdés, hogy ezen elméletek kiegészítik vagy kiszorítják-e a korábbi magyarázó elveket. A cikk amellett érvel, hogy a klasszikus elméletek egyirányú, determinisztikus elemei mára érvényüket vesztették, de a többi a mai elméletekkel felfrissülve az alkotás pszichoanalitikus koncepciójában érvényesnek tekinthető.