Nyelvhasználat, szublimáció és szelf-kohézió a kreatív tevékenységben és a terápiás folyamatban

Pszichológiai szempontból az irodalmi szövegek megalkotása illetve a terápiás önfeltárás során kialakított narratívák az érzelmek kifejezésére, a szelf koherenciájának kialakítására és fenntartására irányulnak. Ez csak sajátos nyelvhasználati feltételek mellett hatékony, amelynek lényege Loewald szerint az, hogy elsődleges és másodlagos folyamatok egyensúlyba kerülnek a szövegben. A verbalizációs készség, mint én-funkció fejlődése,
lehetővé teszi, hogy az elsődleges folyamatokra és képiségre épülő fantázia és a másodlagos folyamat dominanciára épülő kogníció egyensúlyba kerüljön, a belső tartalmak kreatív módon transzformálhatóvá, az átmeneti térben interszubjektíve megoszthatóvá váljanak. Tanulmányomban ennek a működésmódnak a feltételeit vizsgálom mind elméleti, mind gyakorlati szempontból. Áttekintem a klasszikus pszichoanalízis, a budapesti iskola és a modern irányzatok nyelvről kialakított nézőpontjait, majd Csáth Géza munkásságán és néhány élettörténeti mozzanatán keresztül bemutatom a szelf kreatív alrendszere dezorganizációjának következményeit. A dolgozat utolsó részében a klinikai munkából vett példákon keresztül igyekszem megvilágítani a verbalizációs készség defcitjeinek típusait, amelyek a Daniel Stern-i értelemben vett elfojtás és elvetés pszichopatológiai jelenségeinek hátterében állnak.