A kihelyezett ágencia, mint üldöző tárgy
Írásomban a személyes hatóerőm (ágencia) és üldöző tárgyként felfogott reprezentációk viszonyát vizsgálom több páciens esetén keresztül. Kívülről nézve a szóban forgó páciensek sikeres és hatékony személyek, ezzel ellentétben meghatározó belső élmények az autonómia hiánya, a kezdeményezéstől való megfosztottság, a végrehajtói szerep. A háttérben (előtérben) azonosítható egy szeparációs félelmeit dominanciába fordító szülő, rendszerint apa. A páciens valóságos hatóereje nem élményszerű, a hatékonyság a mindenkori domináns félnek tulajdonítódik. Szembetűnő, hogy az átélésben szinte minden kezdeményezés kívülről származik és csak rendszerint csak valamilyen kényszerítettség révén válik belső motívummá. A kényszeres mechanizmusok jelentik azt a közeget, amelyben a külső tárgynak tulajdonított ágencia hat.