1925-ben Franz Alexander azt fogalmazta meg, hogy a pszichoszomatikus tünetek pszichoanalitikus magyarázata végzetes csapást jelenthet a materialista orvoslás és az organikus szemlélet számára. Ezzel szemben a pszichoanalitikus pszichoszomatika néhány évtizedes rendkívüli népszerűség után szinte teljesen háttérbe szorult. Ennek egyik oka az új, “korrelációs”, biopszichoszociális betegségfelfogás erős biológiai és kognitív hangsúlya volt, a másik pedig, hogy az analitikus elméletalkotásban marginalizálódtak bizonyos témák, amelyek nélkülözhetetlenek lettek volna a pszichoszomatikus alapkérdések megoldásához. Ezek elsősorban a tünetek szimbolizálhatóságát és ezáltal a test és a szelf viszonyát érintik. A tanulmányban ezek a dilemmák és a téma angolszász főáramán kívüli képviselői kerülnek bemutatásra. Az általuk felvetett gondolatok elvezetnek azokhoz a kortárs kérdésfelvetésekhez, amelyek a páciensek verbális megközelíthetetlenségét és a fantáziatevékenység látszólagos hiányát a szenvedés elbeszélhetőségének és a tünetek jelentésének általános problematikájával kapcsolják össze.