Az analitikus helyzetben páciens és analitikus a lineáris időből kiemelt 45-50 percben azon munkálkodik, hogy a tudattalan időtlenségében képes legyen „elmerülni”. Idő és időtlenség, realitás és fantázia, tudatos és tudattalan között ingáznak: a múlt és a jelen között az áttétel-viszontáttételben, egy képzelt jövőben a nappali álmodozás regiszterében, se egy olyan Freud által időn kívülinek jelzett tartományon, mely a filogenetikus emléknyomokat és ősfantáziákat rejti. A tanulmányban áttekintem a klasszikus pszichoanalitikus elméletekből kibontható elképzeléseket az idődimenziók fejlődéséről. Majd foglalkozom a Budapesti Iskola képviselőinek gondolataival, akik hangsúlyozták, hogy az időbeliség élménye elképzelhetetlen a fontos másik nélkül. Az utóbbi évtizedekben a fejlődéslélektani és neurobiológiai kutatásokat integráló, az interszubjektivitást hangsúlyozó pszichoanalitikus gyakorlat különös fontosságot tulajdonít a terapeuta és páciens kölcsönös szabályozásának és annak, hogy a páciens számára az együttlét milyen új formái bontakozhatnak a kapcsolatban. Rövid esetrészlettel olyan, „találkozás pillanatát” villantom fel, mely implicit, procedurális esemény, nem verbalizált, de a páciens visszaemlékezésében e mozzanatot terápiás változást hozónak értékelte.