A pszichoanalitikus elmélet fejlődésének viszontagságai. Klinikai alkalmazhatóság, kutatási bizonyítékok kérdései

A tanulmány a pszichoanalízis elméletalkotásának sajátosságait tekinti át. A klinikai alkalmazhatóság szempontjából foglalkozik e rendkívül komplex elméleti rendszer előnyeivel és hátrányaival. A kettő korlátozott kölcsönhatásának következménye meghatározó a pszichoanalízis, mint tudomány fejlődésében. A terápia során tett megfigyelések csak részben értékelhetőek kutatási eredményként, miközben korábban a pszichoanalízis ezt tekintette az elméletalkotás legfőbb forrásának. A klinikusok megfigyeléseiket induktív módon alkalmazzák, ami halmozhatóvá teszi a feltételezéseket alátámasztó adatokat. Mindez az elméletek burjánzásához vezet. E jelenséget példák illusztrálják a tanulmányban. A pszichoanalízis fogalmainak elasztikussága az elmélet rugalmasságát biztosítja, ugyanakkor megakadályozza az ellentmondások felismerését és korrekcióját. A klinikai gyakorlatban a terapeuta különböző szinteken támaszkodik az elméletre, tudatos és tudatelőttes elméleti bázisára, valamint személyes részelméleteire. Ez fontos szerepet tölt be rugalmas alkalmazhatóságukban, ugyanakkor az elméletek párhuzamosságához vezet, Tanulmányomban az általános elmélet technikai ajánlásai és a magánelméletekre épülő technikai rugalmasság közötti távolság gyakorlati következményeit is megvizsgálom. A tanulmány kitér az elméletek integrációjának elmaradására, ennek előnyeire és hátrányaira. A terapeuta személyes stílusának elméleti alátámaszthatósága és az elmélet nehézkes operacionalizálhatósága egyaránt fontos következménye a pszichoanalitikus elméletrendszer összetettségének.