Mentalizációs folyamatok szerepe az élményfeldolgozásban. Gondolatok a pszichoterápiák hatásmechanizmusáról

Az élmények átlagos körülmények között kusza, sokszor kaotikus, az elme számára hozzáférhetetlen formában árasztanak el bennünket, amelyek nagy része ilyen formában tudattalan marad. A mentalizáció azonban egy olyan folyamat, amely segít abban, hogy az élmény a maga komplexitásában, érzelmi holdudvarával elménkben megdolgozódjon, és a gondolkozás számára hozzáférhetővé váljon. A megdolgozottság pedig azt jelenti, hogy az események kauzális rendbe sorakoznak, összefüggésrendszert alkotnak, és koherens történetté alakulnak. E folyamat pedig lelki egyensúlyunk egyik tartópillére, mivel a feszültségeket is emészthetővé, más szóval érthetővé teszi. A mentalizációs képesség azonban épp úgy, mint minden lelki jelenség fejlődéssel bír, kialakulásában döntő szerepet tulajdonítanak a korai kötődés jellegzetességeinek, torzulásaiban pedig korai élmények, traumák szerepét látják meghatározónak. A pszichoterápia egyik legfontosabb célkitűzése éppen az, hogy a szorongások és feszültségek, amelyek az egyént túlterhelik, és csak erős hárítások segítségével viselhetők, uralhatóak legyenek, és ne haladják meg azt a mértéket, amely számos pszichés megbetegedésért felelőssé tehető. Freud figyelmét sem kerülte el, hogy a terápiában elsősorban annak a folyamatnak van változtató ereje, amit ő tudatosításnak és átdolgozásnak nevezett. A pszichoanalitikus gondolkodásban később sem halványult el ezek jelentősége a terápia hatásmechanizmusában, bővebb taglalás, vagy újabb megközelítése azonban csak néhány szerzőnél szerepelt (pl. Bion). A cikk a fogalom részletesebb körüljárása mellett esetrészletekből vett mozzanatokat mutat be, amelyekben a mentalizáció kérdése megragadható, mint a terápiás folyamatalkotó eleme, és mint olyan, ami, bár inkább hiányosságai révén, de szerepet játszott a pszichopatológiai kép kialakulásában is.