Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

József Attila

KÁOSZ - SZABADSÁG - REND

Freud egyik legnagyobb ellenállást kiváltó mondata a 20. század elején ez volt: „Az Én nem úr a saját házában” - azaz nem vagyunk szabadok, tudattalan mozgatók befolyásolják viselkedésünket, érzéseinket, gondolatainkat. Azóta ez a megállapítás egyre elfogadottabbá vált, és egyre több elmélet született arról, miben is áll ez a szabadsághiányos állapot, milyen meghatározottságok alapján fejlődik az Én. A személyiségfejlődésben különböző mértékben játszanak szerepet az ösztönök, a kapcsolatok, a veleszületett temperamentum, a családi-társadalmi környezet, a szerzett és öröklött testi tulajdonságok és így tovább – a viták arról szólnak, melyik elmélet mekkora szerepet tulajdonít az egyik vagy másik tényezőnek.

Külső és belső rend, külső és belső szabadság – ezek a fogalmak segítenek tisztázni a helyünket, megtalálni a viszonyítási pontokat. Megváltozott a normalitásról való elképzelésünk, kitágultak a befogadhatóság határai. „Játszani is engedd szép, komoly fiadat!”, írja József Attila, megragadva nemcsak egy terápiás folyamat, de mindennapi életünk, a társadalmi folyamatok belső lényegét is: a játék, a képzelet szabadsága nélkül nem születhet rend, vagyis, ahogy ebben a kontextusban használjuk a kifejezést, értelem sem születhet a terápiás folyamatban, sem társadalmi szinten. Kérdésként merülhet fel, hogy úgy tekintünk-e a káoszra – átmeneti vagy tartós rendezetlenségre – a terápiában, mint egyfajta korlátozó tényezőre, vagy a káosz maga a szabadság, mely idővel „rendet szül”? A szabadságnak (a lehetőségek megélésének) talán nem is a káosz (az értelemnélküliség) az ellentéte, sokkal inkább a szabadságfokok hiánya, a reménytelenség. A progresszió és regresszió sokszor csak mikroszinten érzékelhető váltakozása, hullámzása természetes kísérője az analitikus folyamatnak – de mi van, ha az egyensúly felborul, és hosszan benne ragadunk egy közösen megélt reményvesztettségben? Hosszan elviselni a kilátástalanságot, azt, hogy semmi nem mozdul – talán az egyik legnagyobb kihívása egy terápiás folyamatnak. De vajon miről szólnak a megrekedések és mi az, ami segíthet a kimozdulásban?

Óriási mértékben megnövekedtek az ismereteink arról, mi minden állhat egy-egy testi/lelki tünet hátterében. A szemléletváltás – a bio-pszicho-szociális megközelítés, a neurobiológiai kutatások eredményeinek hangsúlyosabb beemelése az analitikus gondolkodásmódba növelheti szabadságunkat, akár komoly elakadásból mozdíthatja ki a terápiás folyamatot. Számos probléma (pl. kapcsolódási és kapcsolati nehézségek, kényszeres és depresszív tünetek) más jelentést kaphat, amennyiben olyan diagnózisok, mint például az autizmus spektrum zavar vagy ADHD nem csupán kórmeghatározásként, de elméleti keretként merülnek fel, és a terápia is ennek megfelelően módosul. Ugyanakkor a korai gondozás, a nevelés, a környezet szerepe semmivel sem kevésbé fontos azokban az esetekben, amikor öröklött, biológiai zavar is felmerül, egy-egy esetben azonban nem könnyű elkülöníteni, hogy egy adott tulajdonság hátterében mi vagy milyen arányban állhat.

A terápia belső történésein túl szeretnénk, ha a csoportszintű folyamatok, az azokban megélt vagy meg nem élt szabadság is teret kaphatna a konferencián. Kezdve a szűkebb szakmai közegünkkel: kérdésként merülhet fel, hogy vajon mennyire szabadok a képzésben lévő kollégák? Lehet-e valaki teljesen „szabad” egy kiképző analízisben vagy szupervízióban? És vajon mennyire szabad az analitikus, mit mutathat meg magából és mi az, ami már megterheli a pácienst? A szabadság/korlátok kérdéskörét még tágabb értelemben vizsgálva, mekkora játéktere van a szakmai közösségnek a társadalmi folyamatokban? Mi lehet a pszichoanalitikus gondolkodás szerepe, és mik a korlátai a társadalom színpadán?

Személyes szabadságunk élménye szorosan összefonódik annak a környezetnek a minőségével, amelyben élünk. A vonatkoztatási csoportok, egyéni és szakmai életünk színterei meghatározóak abban, hogyan alakul az identitásunk, mennyire éljük át a belső szabadságot. Szerepeink abban a rendszerben alakulnak ki, amelyhez tartozónak érezzük magunkat, és hogy ez a rendszer hogyan változik, ahhoz mi magunk is hozzájárulunk.

Az idei konferenciánkkal lehetőséget szeretnénk teremteni annak a kérdésnek a megvizsgálására, hogy elméleteinkben és gyakorlatunkban milyen módon tudjuk segíteni pácienseinket (és sajátmagunkat) a minél nagyobb szabadságfok elérésében, hogyan tudunk rendet teremteni a fokozódó káoszban, amely ezt a századot egyre inkább jellemzi. Az elméleti tudás hasznosítása a gyakorlatban lassú folyamat – ennek felgyorsítására is alkalmas lehet a konferencia, új nézőpontok felvetésével, a viták lehetővé tételével.